Nem tudom honnan jövök, de tudom, hogy merre tartok. Kelenföld városközpontnál tolok egy undorítóan jellegtelenül moslékzöld bringát, miközben a hangok a fejemben azt mondják, hogy becsüljem meg, még egy ilyet soha nem fogok találni, mert az első nagy versenycangagyártó cég (CAT ha jól emlékszem még a márkanevére, bár ez a rész bizonytalan, az a lényeg, hogy kb. annyira szürreális, mintha egy random könyv random oldalának random sorából kivettem volna egy szót) valamely első típusát tartom a kezemben. Végigmustráltam minden oldalról ráültem, gurultam vele, és közben azon morfondíroztam, hogy milyen színűre fessem át, és mit cseréljek le rajta, hogy ne essen szét alattam és széppé varázsoljam. Ebben a pillanatban észrevettem a bringaúton egy Porsche márkájú télikabátot, ami egyébként ugyanúgy néz ki, mint öcsém télikabátja. Gyorsan odarohantam megnéztem, hogy ez most álom, vagy valóság, és mint kiderült, hogy nem álmodom (hihi ;), rádobtam nehezéknek a fekete beazonosíthatatlan luxusterepjárót, amit eddig madzagon húztam magam után és most összement egy rádiótávirányítós autó méretére, hogy ne fújja el a szél a kabátot, amíg visszarohanok a bringámért. Közben egy apuka a kislányával közeledett cangával a bringaúton úgyhogy loholtam vissza a vadászó-gyűjtögető életmóddal talált portékákért, nehogy meglovasítsák.

Tudjátok, milyen értékes egy Porsche kabát? Ha ti nem, akkor én legalábbis tudtam, aranyárban mérik, ezért a gyorsabb haladás érdekében fel akartam venni, nehogy visszajöjjön a tulajdonosa és visszakérje... Fel is mentem valami furcsa dombtetőre, aminek az egyik oldalán falként tornyosultak a panelházak, a másik oldalán a 2-3 méter széles földútnak meg egy 5-10 méteres függőleges fala volt lefelé és rá lehetett látni a kabát megtalálásának helyszínére. A dombtető csúcsán álltam tőlem jobbra egész konkrétan egy panellakás bejárata volt, balra lenézve, meg látom, hogy jön egy rakás nálam magasabb és kötöttebb fickó, csapatba verődve. Nabaszki, ezek biztos a kabátért jönnek, és a visszakérés aktusában még biztos belém is fognak kötni, ez hasított a tudatomba. Gyorsan elkezdtem magamra cibálni a kabátot, de nagyon bénáztam vele, mert 2-3 percbe tellett mire ideértek az ipsék és én még nem hogy a helyről eltekerni nem tudtam, de még a kabátot se tudtam normálisan felvenni.

Kérdezi az egyik fickó a grupból:
- ... - erre nem emlékszem.
- ... - a válaszomra sem, csak nem volt egyik sem releváns, a feszültség viszont nem oldódott.
- Na és nem megyünk be? - kérdezi ő.
- Hova?
- A lakásba. - mondja a csávó és mutat a hátam mögé, ekkor jutott eszembe, hogy egy lakás ajtajánál állunk.
- Már miért mennénk be? - kérdezem én.
- Te nem albérletet nézni jöttél?
- Nem, dehogy. - mondom én.
- Mi igen. Na mindegy, megnézzük és ha nem tetszik, akkor legalább szarunk egy jót a srácokkal.
- Oké. - aztán elindultam, mert közben elkészültem.

Tolom le a bringát a dombról, mert nem akartam gyanúsan menekülőnek tűnni, közben a lentebbi régiókat ellepték mindenféle drogosok, egyik csaj (szőke) rikoltva az arcomba röhög, miközben artikulálatlanul hadonászik, közben figyelmetlenül meglök egy másikat. Valami turbósítót szedhetett. A másik (feketehajú) belassulva hátrafordul, mivel háttal ült nekünk, és elküldi a picsába a figyelmetlen barátnőjét, hogy ne lökdösse mán baszki. Erre még mindig röhögve odaszól a szőke rikoltó csaj nekem:
- Na hogy tetszik Rebeka?
- Ki az a Rebeka? - kérdezem vissza. Erre elkezd mutogatni annak a lánynak az irányába, akit az imént meglökött, fekete haja volt, tűzbordó rózsamintás topban meg fekete szoknyában, asszem az ilyet hívják gótlolinak, és azt leszámítva, hogy ezen felül is épp egy másik világban járt, elég helyes lánynak tűnt. Viszont amikor lassan eljutott a tudatáig, hogy róla van szó, összehúzta a szemöldökét, és olyan csúnyán nézett rám, mint valami aszott gonosz boszorkány. Válaszom tehát tömören ennyi volt:
- Nem nagyon.
- Na és nem kérsz egy tányér forró gulyáslevest? - kérdezi a szőke lány, most már csak mosolyogva, ilyen anyasági ösztönszikrákkal a tekintetében.
- De, nagyon megkívántam. - közben lenézek a földre és tele van dióbéllel amire mákszemek ragadtak. Rájuk mutatok, majd elkezdek nevetni.
- Ez a gulyás?
- Nem azok csak diók, és mák ragadt rájuk.
- Érdekesen készíted a gulyást, nálunk nem így szokás... - közben még mindig a diókat bámulom és nevetek. Rebeka is vette a lapot és ő is elkezdett nevetni. A szőke csaj nagyon szúrós tekintettel nézett rám, ezért nagyon gyorsan abbahagytuk a nevetést.
- Csak vicceltem.

Kisvártatva kiteszi elém a tányért, majd megszólalok:
- Tejfölt is kérhetek hozzá? - valamiért azt hittem, hogy krumplilevest fogok enni. - Ja. Nem, bocsánat, félrenéztem.
- De az aranyló galuskából kérsz azért, ugye? - kérdezi a szőke csaj.
- Igen, mindenképp. Köszönöm szépen.

Mai álmom, már amennyire emlékszem, úgy kezdődött, hogy álmomban felébredek, kinézek az ablakon, és Buda fölött apokaliptikus felhőrétegek tornyosulnak, imitt-amott néhány tuba alakulófélben, de néhány tornádó már el is kezdte a rombolást. Örömmel nyugtáztam, mert gondoltam, akkor még nyugodtan aludhatok tovább, hiszen biztos nem várják el, hogy ilyen időben menjek munkába. Visszazuhantam álmomban az álomba.

Következő kép: Mintha a Barátok köztet nézném (mostanában nem szoktam, szóval nem tudom, honnan jött az inspiráció). Ré.Károly celebritás fekszik egy gyúrópadon, feje egy bordásfalnak támasztva, tétován, kóvályogva, vörös szemmel belenéz a kamerába, majd eképpen szól: "Úristen, soha többet nem tépek be, ez nagyon rossz, nem bírom mozgatni a végtagjaimat, olyan forróak az izmaim, úgy érzem mindjárt felrobbanok, segítség! Valaki segííítsen máár! Nem bírok megmozdulniiii!"

Snitt, ismét Ré.Károly (félhosszú hajjal, ami már részben ősz) pizsamában artikulálatlanul üvölt, meg vicsorog, néha már kaján vigyornak is lehetne venni, ráveti magát a szőke feleségére, meg a két kislányukra (szintén szőkék, és pizsama van rajtuk is, lévén, hogy már éjszaka van, a hajszínnek végülis nincs jelentősége ezek teljesen fiktív szereplők szerintem), most már mindenki artikulálatlanul üvölt, csak utóbbi három szereplő a félelemtől, én meg hiányzok az álmomból, inkább mint valami megfigyelő, narrátor vagyok jelen. Az egyik kislánynak valahogy sikerül kimenekülnie a házból, egy téli erdő közepén helyezkedik el az egész, aki látta a Ragyogást, annak könnyebb dolga van elképzelni a helyszínt, én nem láttam, csak jeleneteket, meg nem is olvastam soha, de azért nagyjából tudom miről van szó, tehát ez csupán támpont, nem egyértelmű utalás, bla-bla-bla... Vissza a lényeghez, a kislány elkezd menekülni minél messzebb a háztól, én meg mint narrátor, kommentelem, hogy szegény kislány csak meneküljön meg, mert telerakta az erdőt Károly medvecsapdákkal, taposóaknákkal, meg kötélcsapdával élesített puskákkal.

De úton ám a segítség, a rendőrség már nagy erőkkel keresi a házat, mert fény derült Károly sötét lelkére, és meg akarják menteni a családját. Kutyugatás hallatszik és fénypászmák látszanak a laza hóesésben. A kislány arra veszi az irányt. Aztán egy meredélyen megcsúszik beesik egy árokba, de pont arra jár egy lányismerősöm egy németjuhász vonszolja és amikor meglátja a kislányt, egyből hívja a többi rendőrt is, hogy gyorsan jöjjenek oda, mert megtalálta az egyik túlélőt. Az ismerősöm amúgy azon kívül, hogy kutyát vezet, és lámpa van nála nem látszik egyenruhásnak, nem tudom mit keresett az álomban, főleg hogy olyan gyakorisággal szoktam látni, mint fehér hollót, most mégis ő lett a jolly-joker karakter, a felfedező-megmentő.

Nemsokkal ezután a kislány elmondása alapján megtalálják a házat, és Károlyt megbilincselve közrefogják a rendőrök, a család női tagjainak pedig forró teát és bundát adnak a téli hidegben. Már épp indulnának vissza, ki az erdőből, amikor az egyik rendőr két fatörzs közé kifeszített teniszháló mellett a hóban talál egy lábat. Felemeli és a lábhoz test is tartozik, előkerül a harmadik lánytestvér holtteste, a fagytól falfehérré dermedten, néhol lilásan, a rendőr felemeli a feje fölé a lábánál fogva, hogy mindenki lássa, majd most, hogy már az ügy meg van oldva, mindenki elindulna kifelé az erdőből ismét.

Ekkor az egyik dombon megjelenik egy (20-30 fős) fekete bundás, fekete kucsmás (amin egy vörös csillag is látszódik) orosz szimfónikus rockzenekar, úgy néznek ki mint valami elcseszett törpék, és elkezdenek előadni valami, a fenti kategóriába eső zenei performanszt, ez tetszik a rendőröknek, úgyhogy megáll mindenki, élvezni a muzsikaszót. Aztán egy idő után megunják, és megint elkezdenének elvonulni, de ekkor a kucsmások közül a főkolompos, a karmester megfordul, elhajítja a felfújható fesztivál-léggitárját (egyedül neki volt ilyen, a többiek megfelelő hangszerekkel érkeztek) és ímígyen szól a rendőrökhöz:
- Várjatok, várjatok, nem akartok még valamit?
- Nem, most már meguntuk, megyünk - így a rendőrök.
- No és nem akartok megnyalni valamit?
- DEEEE! - vágja rá az egész rendőrsereg egyöntetűen.
- Na és mit akartok megnyalni?

Ekkor mindenki elkezdett bekiabálni, a nagy káoszból csak annyit sikerült kifejtenem, hogy valaki azt kiabálta a rendőrök közül:
- Egy nagy rücskös villanykörtéééét.
Amikor kezdett elcsendesedni a morajlás, akkor megint megszólalt a főkolompos:
- Na és nem akartok még valami mást is megnyalniiii??
A rendőrök most kussban maradtak, látszott, hogy mindenki töpreng.
- Nem akartok megnyalni egy lááányt? - kérdezett ismét a kucsmás szószóló.
- DEEEEE! - egyöntetűen hördültek fel a rendőrök.
- Na de milyen láányt?
Megint hatásszünet, mindenki töri a fejét.
- Hát, olyan lányt, amilyet még senki nem nyalt meg, ugyeeeee? - kérdezte a kucsmás főnök.
- IGEEEEEEN. - tört, ki az üdvrivalgás a rendőrök részéről (közben az egyik még mindig a halott kislányt lóbálta a levegőben a lábánál fogva, örömében), én pedig ekkor ébredtem fel, hogy watafakk.

The very first beginning of the very last ending

Kedves gyerekek!

A felgyorsult világ jelenleg a káosz felé örvénylik elég érezhetően, őrültek rohangálnak az utcákon, a társadalmi berendezkedés dilettáns, a dobozos tej megromlik mielőtt megaludna stb. kész agyrém. Semmi kétség, hogy valamit tenni kell. Az erősen megbillent mérleg nyelvét szeretném visszahúzni azzal, hogy a blogommal egy kis racionalitást csempészek a világ fortyogó kénköves üstjébe. E szent helyen arról olvashattok majdan, hogy miket szoktam álmodni. Mivel ritkán adódnak emlékezetes álmaim, ezért szerencsére nem kell attól sem félni, hogy ez a blog gyakran frissülne.

Uff.